Sokan közületek azt hiszik helyes döntést hozni könnyű. A helyes döntések viszont nehezek. Azokról az elhatározásokról beszélek, amik hosszabb távon fejtik ki hatásuk. Eleinte csak a könnyeiden keresztül tekintgetsz néha a kötelességeid felé, túlélőüzemmódban, mert erőd kifogyott, meg aztán a tanács az, éld meg az érzéseid, gondolataid, gyászolj. Könnyebb lesz, persze, vigasztalnak ezzel a nevetségesen konvencionális igazsággal. Talán amikor később ezt az írást visszaolvasom, nosztalgiával gondolok rá. Esetleg még büszke is leszek magamra. Legyintek egyet, s régi barátként köszöntöm az egyedüllétet. Most viszont szenvedek és az ígéretes jövő, ami örömökben gazdag lesz, sem vigasztal, s a tudat sem, hogy a hatalmi játszmák és alá-fölé rendeltségi viszony karmai közül kikerültem, mert ki tudja így van-e. Most csak azt tudom, mennyire fáj, mennyi emlék van, amit beleöntenék a merengőbe, s ott is hagynék. Két tűz közé kerültem, elmémben ambivalens érzések és gondolatok tömkelege kering, amivel tudom, küzdelmem hiábavaló, mert ezt a csatát önmagam ellen vívom, így sosem nyerhetek. Az elfogadással, viszont, azt is be kellene valljam, hogy félek a tulajdon kezembe venni az életem irányítását, hogy bármi lesz, mostantól meg kell küzdenem a biztonság édes illúziójáért, míg megteremtem a valódit. Remélem nem lesz túl késő. Utószónak egy bölcs tanáccsal kívánnék szép estét. Ha nem tudsz mondani semmi, ne mondj semmit. Nem a szavaid kellenek, hanem az érzelmi támogatásod, mert mikor lyukak vannak a pajzson, akkor jobb, ha szerzel egy másikat, ahelyett, hogy elkezdenéd befoltozni. S mielőtt sokan azt hinnétek, levenni ily vészterhes időkben okos dolog, nem ajánlom, kivéve, ha te szeretnél lenni az új fegyvertelen katona.
