Homokból házat építeni

     Eljött egy újabb nap, egy újabb nap, amikor ismét olyan dolgon merenghetek, amin nem tudok változtatni. Sokszor nem értem az embereket, bár szerintem nem én vagyok az egyetlen. Sok tehetség él ezen a földön, emberek milliói, akire felfigyelne a világ, és nem csak azért, mert csináltak valami trash zenét, amit kb. 15 perc volt összehozni. Akiben pedig megvan a tehetség, az előbb utóbb nem fog annyi energiát a munkájába fektetni, mert azt látja, az emberek a sz*rt is megeszik. Sok tehetséges előadónál láttam ezt, természetesen nem mondok neveket, de szerintem mindenki tudna 1-2 olyan énekest, akire az elején a tehetsége miatt néztek fel és az igényes munkáért, amin látszott a belefektetett idő, most pedig a fülbemászó dallam-szöveg kombó/sok autotune miatt hallgatják. Persze az előadót meg szidja mindenki a semmit nem érő kiadványért. Engem inkább az elpazarolt tehetség ami zavar. Képzeld el, hogy felmész a színpadra, ezrek sikoltoznak, csak rád vártak, erre előadsz nekik egy 15 perc alatt összetákolt szemetet, amit minden előadó megírt már más szöveggel/dallammal. Hihetetlenül szomorú, amikor valaki, aki ki akar tűnni a tömegből a tehetsége által, végül megint tömeg lesz csak egy másik világban. Mindezt a fellépésenként kb. fél milkáért, a hírnévért, a nézettségért, ami szintén pénzt és persze követőket generál.     

    Ha egyszer venném a bátorságot végre és tennék az álmomért, nem szeretnék a többséghez tartozni. Nem érdekelne, ha egy hónapig tartana egy rendes zenét összehozni és az sem ha esetleg 2 hónapig nem lenne ihletem. Egy csomó máshoz értek, nem ebből akarnék megélni. Sosem volt választásom, valahogy mindig a nehezebb úton kötöttem ki. Itt vagyok élek, virulok. Sokáig tartott, de elfogadtam, nem minden arany, ami fénylik. Nem érdekelne az sem, ha csak a négy falnak és a barátaimnak csinálnék zenét. Nyilván pénzből élünk, pontosan ezért gondolom úgy, hogy addig nem csinálod teljes szívvel, ameddig megrögzötten azt nézed, mennyit kereshetsz vele. Csinálj mást mellette, ne ebből akarj megélni, legyen a hobbid, a kikapcsolódásod, ha napi 2 órát töltesz vele, már megérte, a végén pedig valami olyant alkothatsz, amit előtte senki más. Nem az emberek rajongását nehéz megszerezni, hanem az elismerésüket és a tiszteletüket. A 15 perces sz*roddal pont azt a korosztályt éred el, akiknek mindegy mi kerül az asztalra, csak ehető legyen. Ez is egy út, ez is egy cél, de vajon 15 év múlva is emlékezni fognak a zenédre? Emlékezni fognak rád? Beléphetsz a szakmába, de ha nem szeretnéd, hogy 15-20 év múlva is emlékezzenek arra, ki vagy, akkor már nem érte meg, és nyilván ezt nem azzal a munkával fogjátok elérni, amit ti annak hívtok. 

    Ez nem kioktatás és nem "én jobban csinálnám" szöveg. Ez egy személyes kiborulás, egy hirtelen megfogalmazott vélemény. Végül csak sajnálni tudom azokat az előadókat, akik elvesztették önmaguk a sikerhez vezető úton. 

Mi történik azokkal az emberekkel, akik eldobják a tehetségüket és az álmukat? Beállnak a sorba, abba a sorba, amit a társdalom erőltetett rájuk. Nekik csak egy mondatot küldenék. Az laptop feletti álmodozást csak akkor engedd meg magadnak, ha író vagy és épp a következő könyvedet készíted elő, másképp, ahogy a legjobb barátnőm mondta: Kelj fel és járj, mert én nem tudom helyetted megcsinálni.

Szólíts csak Guccikának

    Amikor ránéztek a nevemre, jogosan gondoljátok másoltnak, mert nem én találtam ki. 15 éves voltam, amikor először beléptem a Bonyhádi gimnázium kapuján, megismerkedtem pár, számomra kedves emberrel. Nyár vége volt, már az ősz közeledett, de a nap még jócskán tűzött, mintha muszáj lenne. Én akkor fekete ujjatlan felsőt húztam, amit még a születésnapomra kaptam. A felirat rajta GUCCI volt. Azóta sem tudom, mennyire számított eredetinek, de engem soha nem is érdekelt. Visszatérve a történetre, az akkori osztálytársam nagyon kreatív módon elnevezett Guccikának. Tök eredeti nem? Higgyétek el, nem rajongtam az ötlettől. Nyilvánvalóan cserébe én is adtam neki egy becenevet, amit élete végéig utálhat, de ez egy másik történet lesz. Attól kezdve szépen lassan mindenki elkezdett így szólítani, de voltam már ájfonos (nem véletlenül írtam így) , Zsófika, Zsónak a fia, Fogas, Fogaskerék és még hasonló szeretethető nevek, amiknek a létezéséről bárcsak soha ne is hallottam volna, de gondolom megértitek az álláspontom. Röviden és tömören ennyi a kis történet. 

    Ájfonos. Kiírva a falra a képem mellé. Az emberek akiktől kaptam nem egészen jóindulatból aggatták rám ezt a gúnynevet, mégis megtanultam elfogadni, nem törődni vele, hiszem ez 15 éves koromban történt, ma pedig 23 vagyok, teljesen más gondokkal küzdök, de akkor ez a lelkemig hatolt, meg is mondom miért. A Gimnázium előkészítő osztályát egy szép kis téglafonnal kezdtem, aminek történetesen Nokia volt a márkája, még csak nem is IPhone.. Akkoriban nem volt pénzem új telefont venni, szóval kaptam egy használtat. Ráapplikáltam szépen a Facebookot és BUMM okostelefonom lett egyik percről a másikra, nekem más nem is kellett. Tudtam rajta írni bárkinek, telefonálni, smst küldeni, szóval mindent. Az osztálytársaimnak persze drága okostelefon, nem mintha egy percig is irigy lettem volna, mert nem voltam az. 

    Irigy voltam, de nem egy olyan kütyüre, ami nekem nem adatott meg éppen abban a percben. Arra voltam irigy, amit nekem soha nem adott meg az élet. Családot. Boldog családot. Pörgessük csak kicsit tovább ezt, mégis mi köze ennek a telefonhoz? Van egy szerető családod, aki mindent magad neked, amire szükséged van, akkor és ott, amikor akarod. Szeretet, ölelést, tárgyakat, amit egy 15 éves munka nélküli gyerek, aki állami gondozásban nőtt fel és senki oda sem tolta az orrát hozzá, nem kapott. Olyan, mint egy folyamatábra. Minden mindennel összefügg. Pedig csak a becenevekről kezdtem el beszélni. Nekem volt egy jó pár, de gondolom nektek is. Beszélhetnék még arról is, hogy mennyire nem fer gúnyolni a másikat, főleg akkor, ha nem ismered annak a hátterét, ahonnan jött, de ebbe a 15 éves gyerekek zöme nem gondol bele. Mindig is egy olyan gyerek voltam, akit hamar megtaláltak a piszkálódásaikkal, bár ennek ellenére sem tanultam meg kezelni a helyzetet, mert az átlagnál is jobban tombolt bennem a naivitás. Köszönöm, hogy végigolvastad.